Húgom emlékére

Ez az oldal azért született, hogy elmeséljem egy fiatal, 22 éves, BGF-es hölgy, Túri Vivien történetét.

Vivien a húgom volt, s azért a szomorú múltidő, mert már nincs köztünk, égi angyalként odafentről vigyáz ránk.
Vivi meghalt rosszindulatú gyomorrákban 2013 február 1-jén 19:55-kor a budapesti Szent László Kórházban.
Karácsony után, 2013. év január elején került kórházba ascites (hasűri folyadék miatti haskörfogat növekedés) miatt.

Az orvosok 1 hetet vizsgálgatták, végigjárta a kórház összes osztályát, mire egy gyomorból és hasűri folyadékból vett mintából rájöttek az ascites okára, hogy mi a baja: ROSSZINDULATÚ GYOMORRÁKJA (Carcinoma ventriculi) VAN. 

Ez volt a diagnózis 22 évesen, akkor, amikor sok helyen azt lehetett olvasni, hogy általában 60 éven felüli, dohányzó, mértéktelenül alkoholizáló, jellemzően férfiakat támad meg a kór. Vivienre egyik sem volt jellemző, nem dohányzott, nem ivott, normális, mértéktartó, értelmiségi életet élt. 

Segítőkész, intelligens, életteli, energikus, tervekkel, vágyakkal teli hölgy volt, igazi művész lélek. Általános iskolában, középiskolában minden fontosabb eseménykor Ő szavalta a verseket.
Kisgyerkőc korában nem tudta kimondani, hogy Fecó, amikor engem szólított, mindig azt mondta helyette, hogy "Tyetyó". Mindig így szólított, még 22 éves korában is. Sokszor magam előtt látom a copfos kis buksiját, nővérem szerette befonni a haját.
Bármennyire is sok értékes tulajdonsága volt, a sors mégsem válogatott és ezt a rendkívül kegyetlen sorsot szánta neki az ég. Nehezen tudom elfelejteni, amikor január 14-én felhívott és vékony hangon közölte, hogy már tudják mi a betegsége. "Jól van",  rebegtem, miután hallottam tőle a tényket. Pedig egyáltalán nem volt jól. Nehéz volt akkor mondani bármit is főleg ha ilyet hall az ember.
A diagnózis után rögtön kapott egy kemoterápiás kezelést, hitt abban, hogy az orvosok a legjobbat akarják neki,hitt abban, hogy meggyógyul. Lehet talán jobb is, hogy nem tudta az igazságot. 

Hazaengedték a kórházból, ahol még 2 hetet élt. Otthon többnyire csak feküdt, mert fájdalmai miatt járni se nagyon bírt, szeme a messzibe révedt és görcsösen kapaszkodott a mellette lévő barátja kezébe.

Igyekeztünk olyan gyakran meglátogatni, amilyen gyakran csak tudtuk, hogy érezze mellette vagyunk.

Amikor vele voltam, rendszerint csak lekuporodtam az ágyának szélére és csak hallgattam a csöndet. Nem volt kedve, energiája szólni, mert mást nem akart terhelni gondjaival. Nem akarta, hogy panaszkodni lássák. Arról is csak 1 hét után szólt, hogy kórházba került. Nem szólt senkinek, mert nem akarta, hogy megijessze a családot.
Amikor nála voltam próbáltam ezt a csendet megtölteni a szeretet és bizalom hangjával, hogy érezze, hogy nincs egyedül a bajban, meg fog gyógyulni. Ő maga is bízott a gyógyulásában, hogy 1-2 kemoterápia és meggyógyul. Talán túl bátor is volt, de talán érthető, ha egy 22 éves hölgy nem gondol a halálra. Azt hitte ez is egy feladat, amit sikerrel teljesíteni tud, mint megannyi feladatot, amit az élet adott számára.
Mindannyian tudtuk, hogy ebből a betegségből talán nem lesz gyógyulás, de senki sem számított  arra, hogy Vivien ilyen hamar búcsú nélkül itt hagy minket.
Otthon, napközben meditációs zenét hallgatott, hogy egy picit aludni tudjon. Erősen ingadozó volt a kedve, sokszor volt rosszkedvű.  Enni, inni nagyon keveset tudott, mert szinte azonnal ki is hányta. Aludni nagyon nehezen tudott, ha egyáltalán tudott egy picit. Nehézkesen, minden nap megharcolva a létért, így teltek napjai. Közben természetesen a család gőzerővel igyekezett elősegíteni a gyógyulást. Próbáltunk hinni. Míg Vivi élt, nem volt olyan nap, hogy ne azzal keltem volna fel, feküdtem  volna le, hogy arra gondoljak mit lehetne kezdeni, mit tudunk tenni, hogyan lehetne a gyógyulást elősegíteni. Görcsös, lehetetlen misszió volt ez.

A családból mindenki ezt tette. Természetgyógyásszal, molekuláris diagnosztikai céggel konzultáltam, különböző típusú gyógykészítményeket rendeltünk, reggeltől-estig olvasgattam az interneten a betegségről /még munkaidőben is/, hogy találjak valami fogódzót, valami reményszálat, amely esélyt adhat. Az utolsó kuruzslóhoz is elmentem volna, ha ez segített volna.

De sajnos minden erőfeszítés reménytelen és hiábavaló volt. Amire az orvosok is csak vaktában lövöldöznek, ott mi se nagyon tudtunk mit kezdeni, tehetetlenek voltunk a halálos kórral szemben.
Február 1-jén, azon a végzetes napon ellenőrző vérvételre kellett bemennie a kórházba. A kemoterápia mellékhatásaként nagyon lecsökkent a fehérvérsejt száma, emiatt bent tartották a kórházban, ahol az állapotát javítandó infúziókat kapott. Délután 3 körül váltottunk néhány SMS-t, válaszai mosolygó jellel záródtak, azt hittem minden rendben és kicsit jól érzi magát. Úgy gondoltam, hogy nem megyek be hozzá a kórházba, pihenjen csak kicsit, majd holnap (szombaton) ezt megteszem. Erre azonban már soha nem kerül sor.​

​Este a fertőző osztályon (itt helyzeték el) 7 óra után ismeretlen ok(ok)ból epilepsziás görcse támadt, majd elvesztette eszméletét. Az intenzívre már agyhalott állapotban került ahol sikertelenül próbálták újraéleszteni és 19:55-kor elhunyt. (A kemoterápia vérzékenységet okozhat, ez pedig agyvérzést, ami pedig epilepsziás görcsöt. De ez csak elmélet, nem tudjuk mi történt pontosan és már nem is fogjuk megtudni.)

Miután a kórház felhívott a szomorú hírrel, a feleségemmel berohantunk hozzá. Kis teste ott feküdt az intenzív osztály ágyán egy lepedőbe csavarva. Falfehér volt, tündöklő kék szeme a távolba révedt. Adtunk egy utolsó búcsúcsókot a homlokára és az Úr szolgálatába ajánlottuk.
Vivinek egészen kicsi (2-3 éves) korában volt egy elég érdekes játéka, nem tudom honnét vette.
Elvetődött és halottnak tettette magát. Ilyenkor lehetett húzni-vonni, meg se mozdult. Csak feküdt mozdulatlan.

Sohasem gondoltam volna, hogy ez a játék 20 évvel később valósággá válik, csak sajnos most hiába várom, hogy Vivi abbahagyja a bohóckodást...
​

Miért meséltem el ezt a történetet? Mert nem lett volna szabad, hogy így történjen.

Vivi halála az egész családot megrázta és egy életre megnyomorította szüleit, testvéreit, barátait, szerelmét.

Most már soha többet nem tudok úgy az órára nézni este 19:55-kor, hogy ne a húgomra gondoljak és talán már a karácsony se lesz soha a régi. (Ünnepek után lett beteg.)
A szüleim pedig halálos sebet kaptak. Apámmal nem tudok úgy beszélni, hogy ne törjenek rá könnyek még 2 hónappal Vivi halála után sem. Anyám idegesen pakolássza, hajtogatja Vivien ruháit a szekrényébe, mintha várná, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat újból a kislánya. Azok a ruhák örökké ott fogják várni Vivient, ahová ő költözött ott nincs szükség ruhára. Szobájában /ahol most a hamvai vannak/ azóta csend van és nyugalom. Talán túl nagy is.
Apai nagyanyám azóta is vígasztalhatatlanul csak azt hajtogatja, hogy bárcsak ő ment volna el. Senki sem érti miért történt mindez és miért kellett Vivinek, a legkisebbnek, akire mindenki vigyázott meghalnia. ​

Vivinek "könnyű" volt ez a betegség, ő csak 1 hónapig cipelte a terhet, mi, a hátrahagyottak egy életen át kell viseljük a veszteség terhét.
​

​Mindez talán elkerülhető lehetett volna.
Ha hamarabb diagnosztizálják a betegségét, akkor húgom talán ma is élne és virulna. A gyomorrákból és sok rákfajtából jó eséllyel meg lehet gyógyulni. Minden attól függ, mennyire korán észleljük a bajt és fektetünk-e hangsúlyt a prevencióra. A korai stádiumban lévő (még tünetmentes) gyomorrák is egészen jó eséllyel gyógyítható.
Amikor Vivien gyomorrákjának tünetei jelentkeztek azonban már késő volt. IV. stádiumú áttétes diffúz típusú gyomorrákja volt és nem volt műthető. Azért nem, mert a rák átterjedt a környező szervekre és áttétet okozott.

(Az egyik áttétből származott az ascites is, amely miatt eredetileg kórházba került.)
Sajnos nem könnyű ezt a betegséget diagnosztizálni, főleg akkor nem, ha erre nem adjuk meg a lehetőséget, mondjuk egy rendszeres évenkénti vérvétellel. A betegség genetikai kockázatának felismerése és  a prevenció szintúgy kiemelt szerepű.

Genetikai kockázat: Fontos, hogy tudjunk róla, hogy a család(fá)ban milyen genetikai eredetű, örökletes betegségek fordultak elő korábban. Vivien édesanyjának nagynénje ugyancsak gyomorrákban halt meg, édesanyjának édesapja és annak öccse pedig tüdőrákban. Ha tudjuk, hogy a családot milyen betegségek sújtották korábban, lehetőségünk van felkészülni rájuk. ​Vivien jó eséllyel örökölte a rákos megbetegedésre való hajlamot. A szakirodalom szerint az örökletes, fiatalkori gyomorrák jellemzően diffúz típusú és az "A" vércsoportú egyének fokozottan ki vannak téve a veszélynek. (Viviennek diffúz típusú (egész gyomorfalat átszűrő) gyomorrákja volt és "A" vércsoportú volt.) Egy Stanford Egyetemi tanulmányban pedig azt olvastam, hogy a familiáris gyomorrákot 30-40%-ban egy CDH1-nek nevezett gén mutációja / hibás működése okozza. Ha valamelyik szülőnek CDH1 mutációja van, akkor a gyerekek 50% körüli eséllyel öröklik ugyanezt és igen nagy eséllyel (80 éves korig valami 85%) jelentkezik is a megbetegedés. Érdemes tisztában lenni a genetikai háttérrel. ​​Sajnos mi is hibáztunk, anyám csak akkor kérdezte meg a családban előfordult betegségeket, amikor már Vivien menthetetlenül megbetegedett. Nem mértük fel a kockázati esélyeket mi sem.
Ez nem a reklám helye, de van  pár (3-4) cég Magyarországon is, amely molekuláris diagnosztikával foglalkozik és akik meg tudják állapítani, hogy ki van-e valamilyen betegség kockázatnak /a genetikai háttér alapján/ téve az ember.
Érdemes lehet őket is felkeresni.
​

​​​Prevenció:

Próbáljunk rendesen étkezni, rendszeresen, lehetőleg egészséges étkeket. Ez persze hatványozottan igaz, ha van hajlamunk a betegségre. Kerüljük a stresszt.
Természetesen ezt nem könnyű megvalósítani, sok a vizsga, a diákok rendszertelenül esznek és beérik energiaitalokkal 2 szünet közt. De ez nem jó így. Nem az iskola ellen akarok beszélni, de az egészség százszor többet ér bármilyen iskola bármilyen vizsgaeredményénél. Szánni kell energiát és időt saját magunk rekreációjára akkor is, ha a hétköznapok sodrásában az egészségünk kap a legkevesebb figyelmet.​

​

Érdeklődjetek körbe a családban, hogy milyen betegségek szerepeltek. Fontos tudni róluk. Informálódjatok a betegségekről és a megelőzési lehetőségekről.​

​

​​​​Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet egy ilyen rövid élet célja. Mi Vivien történetének üzenete. Vajon miért szánt húgomnak a sors egy beteljesületlen életet? Talán pont ezért, hogy megosszam ezt a történetet veletek és hogy cselekedjetek amíg nem késő.​

 

​

Köszönöm a figyelmet!

​​ 

​Túri Ferenc
(Vivi bátyja)
​

Vivien Gyertyagyújtás oldala, ahol gyertyát gyújthattok érte!​
 

​
Az alábbi emlékvideót Luca, középiskolás barátnője készítette róla:
 

​

​